Eredics Marcell egy dunántúli kisvárosban kezdett kürtöt tanulni, a professzionális zenei pályához szükséges alapokat pedig a Szent István Király Zeneművészeti Szakgimnáziumban sajátította el. Jelenleg a Müncheni Zene- és Színházművészeti Főiskolán tanul, és rövidesen németországi próbajátékokon tervez részt venni. A fiatal kürtművészt többek között a kezdetekről, a versenyzésről és a példaképeiről kérdeztük, és azt is megtudhattuk, hogy melyik zenekarba szeretne leginkább bekerülni.

– Miért kezdtél el zenét tanulni, és hogyan választottad a kürtöt?

– Egy kisvárosban, Téten születtem, és az édesanyám a helyi zeneiskolában sokáig trombitált, de nem professzionális szinten. Gyerekkorunkban a szüleim a bátyámmal együtt engem is beírattak, úgyhogy tulajdonképpen így kerültem be a zenei közegbe. 2014-ben, másodikos koromban kezdtem el a tanulmányaimat a furulya előképzőn. Egy év után lehetett szakosodni: a fafúvósoknál a klarinét és a fuvola, a rézfúvósoknál pedig a trombita jöhetett szóba. Egy év trombitálás után nyílt lehetőség a végső hangszer kiválasztására, és én akkor döntöttem a kürt mellett. Steszli Tamás, akihez kerülni szerettem volna, maga is kürtös volt, bár tanított trombitát és tenorkürtöt is. Egyszer hallottam őt gyakorolni, ami annyira megtetszett és magával ragadott, hogy nem is volt kérdés a választás.

Eredics Marcell a téti művelődési házban – fotó: Saabrina Photography

– A zeneiskola után Budapesten, a Szent István Konziban folytattad a tanulmányaidat. Miért épp ott szerettél volna továbbtanulni?

– Eredetileg a győri konziba készültem, mert a fővárosba felkerülni eleinte elég ijesztőnek tűnt. Győr közel lett volna, az ottani tanár is szimpatikus volt, de édesanyám meggyőzött, hogy próbáljam meg az István Konzit is. Elmentem a felvételire, ami nagyon jól sikerült, utána pedig felvettük a kapcsolatot Maruzsa Tibor tanár úrral. Végül a szüleimmel közösen mérlegeltünk, hogy hol van több lehetőség, és így egyértelműen Budapest mellett döntöttünk. Az, hogy diákként eljuthattam szinte bármilyen koncertre a Müpában, vagy hogy számtalan kiváló zenekar fellépéseit lehetett látogatni, mind rendkívül vonzó szempont volt. Visszagondolva ez egy igazán jó döntésnek bizonyult.

– Melyek azok a legfőbb dolgok, amiket Maruzsa Tibortól tanultál?

– Az elhivatottságot és a precizitást emelném ki. Az a szakmai közeg, amit ő az István Konziban felépített, az ott töltött évek alatt mindenkire óhatatlanul átragadt. Nagyon fontos a kitartás is. A konzis éveim alatt előfordult, hogy nem úgy mentek a dolgok, ahogyan szerettem volna, de a tanár úr mindig pontosan érezte, mikor kell tovább hajtania minket, és mikor van szükség inkább bátorításra, vigasztalásra. Nagyon hálás vagyok neki ezért.

– Ezenkívül milyen meghatározó élményeid vannak még a konzis éveidből?

– Nagyon szívesen emlékszem vissza azokra a koncertekre, amikor a fúvószenekarral léptünk fel a Müpában. Hatalmas dolog volt olyan növendékekkel színpadra állni, akikkel nap mint nap együtt tanultam, és akik ugyanúgy rajongtak a zenéért, mint én. A próbák is mindig igazi, családias hangulatban teltek. Emellett a versenyek és az azokra való készülés is rengeteget adott nekem, hiszen kétszer indultam országos versenyen, részt vettem online kürtversenyen – ami eleinte újdonságnak számított, de mára szinte hagyománnyá vált –, és házi megmérettetéseken is kipróbáltam magam.

– Mit szeretsz leginkább a versenyzésben?

– Számomra a felkészülés a versenyzés egyik legélvezetesebb része, mert ilyenkor sokkal látványosabb fejlődést veszek észre magamon és másokon is. Nagyon inspiráló úgy megtanulni darabokat, hogy tudom, hogy bírálni fogják őket. Engem kifejezetten motivál, hogy egy versenyszituációban mindennek a helyén kell lennie, és nem férhetnek bele hibák, mint mondjuk egy tanszaki koncerten. A másik csúcspont maga a színpadra lépés. Kiállni a közönség elé, tudva, hogy hónapok kemény munkája fekszik abban a pár percben, és végre megmutathatom, min dolgoztam ennyit. Amikor pedig véget ér az előadás, és meghajlok, fantasztikus érzés megtapasztalni, hogy tapssal jutalmaz a közönség.

– Tavaly óta a Müncheni Zene- és Színházművészeti Főiskolára jársz. Milyen tapasztalatokat szereztél eddig?

– Először szokatlan volt, hogy egy másik országban vagyok, és a német nyelvet kell használnom. De amint az ember elkezd nyitni a helyiek felé, és bekerül egy társaságba, onnantól minden jól működik. A főiskolát is nagyon szeretem: különösen az szimpatikus benne, hogy nem terhelnek túl minket. Mindenki a saját tempójában tud dolgozni, fejlődni, és sokkal több szabadidőnk is van, mint a magyarországi egyetemistáknak. Hozzáteszem, itt az alapszak nem három, hanem négy évig tart. A főtárgytanárom, Johannes Hinterholzer egy elképesztő pedagógus, aki egyrészt hihetetlen lelkesedéssel viszonyul a zenéhez, másrészt mentálisan is nagyon odafigyel a növendékeire.

Eredics Marcell Münchenben

– Vannak-e olyan művészek, akikre példaképként tekintesz?

– Igen, és ez a kör folyamatosan gyarapodik, ahogy egyre több lenyűgöző játékú kürtöst ismerek meg. Az egyikük Zempléni Szabolcs, akinek az albumát a mai napig szinte hetente meghallgatom, annyira fantasztikus. Kiemelném még Gál Lászlót, aki a Berlini Filharmonikusok tagja, valamint egyik tanáromat, Carsten Duffint is. Ő a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekarának szólókürtöse, és hatalmas dolgokat tett le az asztalra. Jelenleg ők azok a művészek, akiknek a példáját a legszívesebben követném.

– Bár még bőven van időd eldönteni, hogy merre szeretnéd folytatni, de most hogyan képzeled el a jövődet?

– Terveim szerint itt, Németországban szeretnék próbajátékokra járni. Nagyszerű lenne, ha már a tanulmányaim alatt megnyernék egy akadémiai próbajátékot valamelyik együttesnél. Nagyon tetszik a német zenekarok hangzása, nemrég beülhettem egy BR próbára (a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekara – a szerk.), amit Sir Simon Rattle tartott. Hatalmas élmény volt, és nemcsak a precizitás és maximalizmus fogott meg, hanem a családias légkör is. Ha bekerülhetnék a BR-be, egy nagy álmom válna valóra.