A zeneszerzés mesterei – Barokktól a romantikáig koncert műsora:

• Carl Philip Emanuel Bach: G-dúr szimfónia (WQ173) – I. Allegro di molto, II. Largo, III. Presto
• Felix Mendelssohn: e-moll hegedűverseny (op. 64) – I. Allegro molto appassionato, II. Andante, III. Allegretto non troppo – Allegro molto vivace – szólista: Vavrinecz András
• Ludwig van Beethoven: II. szimfónia D-dúr (op. 36) – I. Adagio molto – Allegro con brio, II. Larghetto, III.  Scherzo: Allegro, IV. Allegro molto

A zeneszerzés mesterei

A koncerten a nagy barokk zeneszerző, Johann Sebastian Bach leghíresebb fia, Carl Philip Emanuel Bach, Ludwig van Beethoven és Felix Mendelssohn-Bartholdy zenekari művein keresztül nyerhetünk különleges betekintést a nagy zeneszerzők műhelyébe a barokktól a romantikáig.

Jóllehet Carl Philip Emanuel Bach csaknem harminc éven keresztül szolgált a konzervatív zenei ízléséről ismert porosz király, Nagy Frigyes udvarában zeneszerzőként, mégis európai műveltségű komponistává vált érdeklődése, az atyai ház gazdag zeneélete, az olasz és francia zene ismeretének köszönhetően. Szimfóniái mégis csak gyors-lassú-gyors tételrendjében emlékeztetnek kortársai könnyed preklasszikus szimfóniáira: akár G-dúr szimfóniájában, megragadó, merész nyitótételeit tündöklően szép lírai tétel követi, amit vidám, lendületes finálé zár. Bach érzelmes stílusban (empfindsamer Stil) komponált szimfóniái kontrasztjaival, a szélsőséges érzelmek kifejezésével s érzékeny zenekari hangszerelésével mintegy a romantika előképének tekinthető, jelezve a 18. század átalakuló zenei gondolkodását.

Felix Mendelssohn kései hegedűversenye ezzel szemben kétségtelenül Mozart concertóit követi léptékében és eleganciájában, miközben továbblép a romantika kifejezésének útján. A mindössze három évvel a zeneszerző halála előtt, 1844-ben született versenymű legfontosabb erénye a természetes kifejezésmód. A hegedű karcsú, éneklő dallamai kísérik végig a művet a széles legátóktól a zaklatott lüktető ritmikáig. A mű szenvedélyes, moll hangnemű Allegro molto appassionatoval indul: a hol széles ívű fájdalmas dallamok, hol zaklatott apró motívumok az Andante C-dúr harmóniáiban oldódnak fel. Ezt az álomképet, az elveszített derűt keresi nyughatatlanul a zárótétel recitativokra emlékeztető Allegretto non troppója, amit végül a könnyed és friss, mendelssohni tündérscherzókra emlékeztető Allegro molto vivacéban ismét megtalál.

Beethoven II. Szimfóniája 1802-ben, heiligenstadti tartózkodás idején született, amikor a zeneszerző már fájdalmas bizonyossággal szembesült hallásának visszafordíthatatlan romlásával. A mű azonban nem kétségbeesett hangulatú, hanem a teremtő erő diadala. Beethoven még a bécsi klasszika nyelvén szólal meg, ám már folyamatosan feszegeti annak határait: a monumentális lassú bevezetés Haydn és Mozart világát idézi, ugyanakkor a merész harmóniai kitérések, a váratlan dinamikai kontrasztok és a forma kitágítása már a romantika felé mutatnak. A Larghetto kifinomult líráját finom ritmikai feszültségek elevenítik meg, a menüettet felváltó Scherzo pedig újfajta energiával és játékossággal alakítja át a hagyományos tánctételt.

A Fináléban Beethoven játékos kedve is megmutatkozik: a váratlan, szinte felkiáltásszerű nyitómotívumokra mély, morgó válasz felel, mintha a harminckét éves zeneszerző szándékosan kizökkentené hallgatóit a klasszikus koncerttermi illem megszokott rendjéből. A tréfás gesztus azonban fokozatosan elementáris energiává növekszik, és a rendkívüli léptékű kóda nem pusztán lezárja, hanem diadalmas erővel meg is koronázza a szimfóniát.