Istvánosok 10. - Berecz Mihály: „A Szent István legfőbb erőssége a családias hangulat”

Nagyon sok olyan tanárt ismertem meg az Istvánban, akik meghatározóak voltak a pályám során. Rögtön Záborszky Kálmánnal, Kálmán bácsival kezdeném, akit a zenekarból ismertem meg, amikor – még hegedűsként – a Tücsökzenekarban az utolsó pultban ültem. Mindig ott volt a hegedűvizsgákon, és kaptam tőle egy piros pontot, amire nagyon büszke voltam. Nagyon nagy szerepe volt abban is, hogy megszerettem Bartókot, hiszen még egészen picik, zeneiskolások voltunk, amikor olyan nagy műveket vettünk végig, mint például a Fából faragott királyfi.

Ott volt Szalai András és Draskóczy László tanár úr is, akik zeneszerzést tanítottak nekem: tőlük is rengeteget kaptam, és egy olyan közösségi élményt adott nekem ez az intézmény, amit zongoristaként nem igazán kapunk meg. Az, hogy én egy vonós hangszerrel kezdhettem a zenekarban a muzsikussá válást, döntő fontosságú volt. Legalulról kezdtem, és szép lassan, nagyjából tíz év alatt végigjártam a létrát és koncertmester is lehettem – ebből rengeteget lehetett tanulni.

Amit én nem kaptam meg a hegedűnél, az egyrészt az, hogy ha egyedül gyakoroltam, akkor nagyon hiányoztak a harmóniák – ezért is érdekelt a zongora. Másrészt pedig Kocsis Zoltánt hallgattam nagyon sokat, az ő Bartók-felvételeit. És talán van egy harmadik ok is, ami gyerekként és most is nagyon izgat, ez pedig maga a mechanika, a gépek, hogy mi van egy órán belül. A zongorában az is érdekelt, hogy ez a hihetetlenül kifinomult belső szerkezet hogyan működik.

Kilencéves voltam, amikor elkezdtem végül zongorázni, magánúton Major Edit néninél – Kálmán bácsi pedig a szünetben hallott egyszer zongorázni, és rögtön kaptam tőle egy tényleg hihetetlen lehetőséget, bemutatott Kocsis Zoltánnak. Ezt is nagyon szerettem benne, hogy mindig nagyot álmodott, aztán ezek az álmok általában meg is valósultak, hiszen pont itt próbált Kocsis Zoltán, ha jól emlékszem, a Debussy-féle A tengert, és rögtön pár nap múlva játszhattam neki egy Haydn-szonátát, és akkor utána rendszeresen játszottam neki, illetve később vele is. Az egy életre szóló barátság volt, ami a mai napig konkrétan vissza tudom idézni, miket kaptam, miket tanultam.

Az egyik legfontosabb, amit megtanultunk Kálmán bácsitól, hogy mindenkinek az egyéni tehetségét, képességét gondozni és becsülni kell, de azt is meg kell tanulni, hogy a közösségért – a zenekarért – áldozatokat kell hozni. A zenekari játék nem rólunk szól, ott mindig a zenére, egymásra kell figyelni, és ezt mi heti rendszerességgel megtapasztaltuk, megtanultuk. Úgy volt szigorú, hogy a jó hangulat mindig megmaradt. És persze a legendás tihanyi táborok, ahol a közös élményeken keresztül családdá kovácsolódtunk.

Az intézmény legfőbb erőssége a családias hangulat, illetve a tanárok, akik szerencsére még mindig itt vannak. Például Belák Erzsi néni, akihez már konzisként jártam négy évig, és felejthetetlen órákat tartott. Bár a zongoristák általában magányosabbak a többi hangszeresnél, az ő osztálya mindig egy csodás közösség volt, mentünk közösen kirándulni, rendszeresen meghallgattuk egymás játékát, sőt véleményt is kellett mondani a tanszaki koncerteken. És még valaki, akit feltétlen meg kell említsek, de sajnos már nincs köztünk: Fias Gábor tanár úr, aki a kamarazenét szeretette meg velem. Még zeneiskolás voltam, amikor elvitt Berlinbe: a konzis zenekarral játszottam, ő pedig úgy ismerte a várost, mint a tenyerét, felejthetetlen élmény volt a segítségével felfedezni Berlin utcáit.