Istvánosok 18. - Zsíros Levente: „Meghatározó élmény, ami kitörölhetetlenné válik egy egész életre”

Még nyolcadikos koromban voltam a Szent István Konzervatóriumban nyílt napon, már akkor nagyon megtetszett nekem a hely. Kilencedikben itt kezdtem a konzis tanulmányaimat.

Zongora szempontjából kiemelném Monostori Gábort, a főtárgy tanáromat. Tőle megtanulhattam azt a fajta részletes, figyelmes hozzáállást egy műhöz és stílushoz, amit nagyon keveseknél láttam.

Horváth Gábornál tanultam vezényelni. Akik nála tanultak, azoknak nincsenek technikai problémáik. Tőle egy olyanfajta vezényléstechnikai felkészültséget, stabilitást lehet elsajátítani, ami azóta meghatározó számomra. Az egyetem során Medveczky Ádámnál és Ménesi Gergelynél tanulhattam, akiknek úgyszintén nagyon sokat köszönhetek.

Most Hamar Zsolt segít nekem vezényléstechnikai, karmesteri kérdésekben, ő azon kevesek egyike, aki pontosan tudja, hogyan működik a vezénylés és a karmesterség, mi a mentális háttere. Sokan mondják, hogy a vezénylést meg a karmesterséget nem lehet tanítani. Ő viszont igazán nagy mestere annak, hogy mitől jó egy vezénylés, mitől nem, és ezt kiválóan tovább tudja adni.

Az ember életében a legerősebb formáló erő a környezet. Amikor bekerül egy új környezetbe, ahol mindenki hajt, akkor magától is elkezdi ezt elvárni.

A konzi után a legkisebbekkel, a Kabóca zenekarral, és a legnagyobbakkal, a Szent István Filharmonikusokkal is van szerencsém foglalkozni.

Volt egy nagyon rosszul sikerült nagybőgővizsgám, mert néhány évig nagybőgőztem is. Záborszky Kálmán igazgató úr hallgatta, utána odahívott, megkérdezte, szeretnék-e karmester lenni. Igen mondtam. Elhívott a tihanyi zeneiskolai táborba, hogy ott majd vezényelhetek. Ez volt az első zenekarvezénylési élményem, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy ezt szeretném csinálni.

Addig a szintig érdemes egy zeneműben eljutni, amikor már a zeneszerzővel egymás pszichológusaivá válunk. Próbálom megérteni, mire gondolhatott, amikor írta a művet, de mindeközben saját magamra ismerek rá.

Karmesteri mesterfogásokat még nehezen lehet fiatalként elmélyíteni. Fiatalon az segíthet, ha jó alapokat kap az ember. Mondják, hogy ötvenéves kor alatt nem létezik karmester, csak fiatal tehetség. Ebben sajnos van némi igazság. A nagyok szerint ötven-hatvan éves korban bekövetkezik a karmester életében egy percepcióváltás, elkezd az ember másképp értelmezni műveket, máshogy hozzáállni a zenéhez. Persze addig is mondhat relevánsat egy művel kapcsolatban, de az igazi mesterfogások olyankor jönnek majd el.

Istvánosnak lenni a személyiségfejlődésben is meghatározó. Ha az ember igazán jól akarja csinálni, akkor tényleg, amit korábban elmondtam, reggel hétre be kell jönnie, és gyakorolni kell két órát, bejárni az órákra, utána bejárni a közismereti órákra, utána készülni a délutáni zenei órákra, és aztán még este kilencig itt maradni gyakorolni. Tehát akárhogy nézzük, ez egy tizennégy órán át tartó intenzív munkafolyamat.

Ez a fajta hozzáállás az aktív tanuláshoz és gyakorláshoz egy olyan meghatározó élmény, ami kitörölhetetlenné válik egy egész életre.