Istvánosok 6. - Horváth Gábor: „Nyitottság, családiasság és formálhatóság lengi át az iskolát”

Sok minden történt a 2002-es karmesterverseny után az életemben. Nagyon nagy erőpróba volt, a világirodalom legnehezebb műveit kellett próba nélkül vezényelni. Utána négy-öt koncertet kaptam, aminek nagyon örültem – viszont amikor azok lementek, utána alig érkezett felkérés. Most már tudom, hogy egy fiatal karmesternek nagyon türelmesnek kell lennie, mert rutinos embert szoktak hívni.

Ahhoz viszont, hogy rutinja legyen, vezényelni kell – ez egy róka fogta csuka helyzet, de aztán pár év után egyre több helyre hívtak. 2010-től a Gödöllői Szimfonikusokat vezettem két évvel ezelőttig, amikor a Duna Szimfonikusok állandó karmestere lettem. És emellett természetesen a Szent István Filharmonikusok végig jelen volt az életemben, akár mint amatőr hegedűs, akár mint karmester.

‘88-ig kell visszamenni, amikor Horváth Gáborka hegedűsként bekerült az akkori úgynevezett „középső” zenekarba. Egy évig voltam ott, utána Záborszky József tanár úr átrakott a nagyzenekarba – ami közvetlen elődje a mostani Szent István Filharmonikusoknak. Ott tizenöt évig hegedültem, közben elvégeztem először a karvezetés, utána a karmester szakot, és onnan kezdve egyre több szólampróbát, részpróbát vezettem, majd a diploma után koncertet is vezényelhettem. És bár sosem akartam hegedűs lenni, a mai napig imádom, ha a kamarazene-tanításnál a kezembe vehetem a hangszert.

Amikor eljött a ballagásom napja az István Gimnáziumban, a zenekar játszotta a Himnuszt, a Szózatot, a Radetzky-indulót, ahogy minden évben. És amikor jött a végén a Radetzky-induló, akkor Záborszky József odaintett, hogy „komám, gyere” – átadta a pálcát, és hátrament nekem cintányérozni. Ez felejthetetlen gesztus volt, hála Istennek videofelvétel is van róla.

A vonós hangszernél nagyon hamar kiderül, hogy megvannak-e azok a képességek, amik arra predesztinálják az illetőt, hogy jó hegedűs legyen. A karmesterség nagyon más, mert egy karmester – nem én mondom, hanem Ferencsik János –, az 40 százalékban zenész és 60 százalékban pedagógus, pszichológus. Tehát itt olyan lélektani tényezők, emberismeret, szakmai tudás, színészi képesség kell együtt álljon, hogy kevés az igazán jó karmester.

Azt hiszem, átlengi ezt az iskolát a nyitottság, a családiasság és a formálhatóság.

Ez nekem nagyon fontos. Amikor a Szent István Filharmonikusokkal dolgozom, tudom jól, hogy azt, amit elképzeltem, véghez tudom vinni. Aztán hogy meddig jutok vagy milyen szinten, az már egy más kérdés, de nem lesz akadály a zenekar, inkább egy inspiratív partnerré válik.

És persze van a sokat emlegetett „Istvános szellem”. Nem én mondom, a pályafutásom során sokan mondták, hogy amint belépnek az épületbe, valahogy egy jó érzés fogja el őket. Annyian mondták ezt mindenfajta összebeszélés nélkül ugyanezt, hogy az ember azt mondja a huszadiknál, hogy hála Istennek, akkor tényleg lehet benne valami.